A hintó allegóriája

Sok ember mintha egy megvadult kocsiban robogna át az életén: pattogtatja az ostort, hajszolja a lovakat, szétgyilkolja a hintót, aztán csodálkozik, ha jön a tengelytörés, röpülnek a kerekek... ÁLLJ!

"Egy októberi napon egy ismerős hang azt mondja nekem a telefonba:
Menj le az utcára, vár ott egy ajándék.

Lelkesen lemegyek, és valóban ott találom az ajándékot. Egy csodás hintót, amely pontosan a házam ajtaja előtt áll. Fényezett diófából és bronzból készült, rajta fehér kerámialámpások:  gyönyörűséges, elegáns, fényűző az egész. Kinyitom az ajtaját, és beülök. Bordó kordbársonnyal kárpitozott nagy, félkör alakú ülés, fehér, csipkés ablakfüggönyök – minden pompázatos belül is. Leülök, és érzem, hogy az egészet rám szabták, pontosan a lábam hosszára, az ülés mérete is épp megfelelő, a tető magassága is... minden nagyon kényelmes, és nem férne el senki más mellettem.

Aztán kinézek az ablakon, és látom a „tájat”: az egyik oldalon a házam homlokzatát, a másikon a szemközti házét... és azt mondom: Fantasztikus ajándék! Milyen szép, milyen csodálatos!” És egy darabig élvezem ezt az érzést.

De aztán kezdek unatkozni; mindig csak ugyanazt látom az ablakból.
„Mennyi ideig képes ugyanazt nézni az ember?”, kérdezem magamtól. És kezdek arra gondolni, hogy az ajándék, amit kaptam, nem jó semmire.

Ebben a pillanatban megint meglátom a szomszédomat, aki az autójával megy el mellettem. Odakiáltok neki:
Mit tettél velem!?
Ő meg visszakiált:
Az a baj, hogy nincsen kocsisod!
Ja, tényleg! - mondom.

Nagy nehezen, a szomszédom segítségével megfékezem a lovakat, és úgy döntök, hogy felfogadok egy kocsist. Néhány nap elteltével munkába is áll. Merev, körültekintő ember, nem túl vidám, de érti a dolgát.

Úgy érzem, most aztán már tényleg kiélvezhetem az ajándékot, amit kaptam.
Beülök a hintóba, kényelmesen elhelyezkedem, kidugom a fejem az ablakon, és megmondom a kocsisnak, hova akarok menni.
Gyía, indulunk! Kocsisom ura a helyzetnek, tudja, milyen sebességgel kell menni, és kiválasztja a legjobb utat.
Én pedig... én élvezem az utazást.

• Egy hintót, amelyet mindannyiunknak külön terveztek. Egy járművet, amely alkalmazkodni tud a változásokhoz az idő múlásával, és mégis mindig ugyanaz marad az egész út során.

• Nem sokkal születésünk után testünkben megszületik egy vágy, egy szükséglet, egy ösztönös kívánság – és mozgásba lendül. Ez a hintó – a testünk – semmire sem jó, ha nincsenek hozzá lovak: vagyis vágyak, szükségletek, impulzusok és érzelmek.

• Minden jól megy egy darabig, de egyszer csak kezdjük megérteni, hogy ezek a vágyak kockázatos, sőt néha veszélyes utakra visznek bennünket, és akkor meg kell fékeznünk őket. Ekkor jelenik meg a kocsis alakja: az eszünk, az értelmünk, a racionális gondolkodás képessége. A kocsisunk kiválasztja számunkra a legjobb útvonalat.

Tudnunk kell, hogy mindannyian legalább három személyből állunk, amelyek együtt léteznek bennünk.
Az egész úton, amely az életed, egyszerre vagy a hintó, a lovak és a kocsis.
Meg kell teremtened mindezek harmóniáját, ügyelve rá, hogy e három főszereplő egyikét se hanyagold el.

Hagyni, hogy testedet csak az ösztönös impulzusok, az érzelmek vagy a szenvedélyek irányítsák, nagyon veszélyes lehet. Más szóval fontos, hogy az értelmed valamilyen rendet teremtsen az életedben.
A kocsisnak az a feladata, hogy felmérje az utat, kiválassza az útvonalat, de a hintót mégiscsak a lovaid húzzák. Nem engedheted meg, hogy a kocsisod elhanyagolja őket. Etetni, gondozni, óvni kell őket, mert... lovak nélkül ugyan mihez kezdenél? Mi lenne belőled, ha nem lennél más, csak test és agy?

• Ha nem lennének vágyaid, milyen sivár lenne az életed! Olyan, mint azoké az embereké, akik úgy járnak-kelnek a világban, hogy nincsenek kapcsolatban az érzéseikkel, és hagyják, hogy csak az agyuk húzza a hintójukat.

• Nyilvánvaló, hogy a hintót sem szabad elhanyagolni, mert ki kell tartania az egész úton. És ehhez javítgatni kell, gondoskodni róla, megtenni mindent, hogy jó állapotban legyen. Ha senki sem ügyel rá, a hintó összetörik, és akkor vége az útnak.